A hazai népzenemozgalom élvonalába tartozó salgótarjáni Dűvő zenekar  munkáját számos különdíj, együttesi nívódíj, hanghordozó és a közönség megbecsülése jellemzi. Az 1979-ben alakult csapat több táncegyüttes zenei kíséretét ellátja, koncertezik, táncházakban zenél, és kiemelkedő eredménnyel neveli utánpótlását. A múltról, jelenről, és jövőről beszélgettünk Hrúz Dénessel, az együttes vezetőjével, prímásával, szükség esetén menedzserével.

– Ki alapította a zenekart? Ki volt a névadó?

– A Nógrád Táncegyüttes 1975-ös megalakulása után felmerült az igény egy kísérőzenekar létrehozására. Ez az igény 1979 októberében realizálódott, amikor Szabó Gáspár vezetésével zenetanárokból és más, tanult emberekből összeállt az együttes. A négy alapító tag a már említett Szabó Gáspár, Orbán György, Oszvald György, és Babják György Dűvő népzenei együttes néven kezdett dolgozni. Az elnevezést, amely a népi vonózenekarok kísérő hangszereinek egyik játékmódját jelenti, a zenekarvezető javaslatára választották.

– Jelenleg Ön a csapat rangidőse, de úgy tudom, kezdetben nem népzenével foglalkozott. Mióta hegedül és mikor került az együttesbe?

– Ez részben igaz, hiszed édesapám, Hrúz Bertalan Szécsényfelfalu zenésze volt, ezért már az első előtti pillanattól kezdve a népzene vett körül. Egész kis koromtól muzsikáltam édesapám mellett, sőt, Szabó Gáspárnál is tanultam hegedülni. Természetesen mivel a 70-es évekre esett a fiatalságom, én is részt vettem a KISZ-mozgalomban. Sok ifjúsági rendezvényen jártam a gitárommal, ahol az akkori zenei divatot követtük. 1979 és 1981 között töltöttem a sorkatonai szolgálatomat Kiskőrösön és ott bekapcsolódtam a helyi táncegyüttes zenei kíséretébe. Ez a két év játszott nagy szerepet abban, hogy leszerelés után 1981. március 16-tól az együttes tagja lettem.

– Kik segítették legjobban az eddigi munkát ?

– Nyilván lehetetlen számba venni mindenkit, hiszen rengeteg embersegített szakmailag, emberileg és anyagilag. Kétségtelenül sokat köszönhetünk azoknak, akik adatközlőként meghatározták zenei stílusunkat. Feltétlenül említést érdemel Mlinár Pál, valamint Halmos Béla barátunk, akiknek szintén elévülhetetlen érdemül van múltunkban, de igazságtalan lennék, ha nem említeném meg az együttes volt tagjait, Juhász Zsoltot, Szabó Istvánt, Nagy Istvánt, Terék Józsefet valamint Tóth Gergőt.

– Melyik díjra a legbüszkébb? Kaptak-e rossz kritikát?

– „Csak a szépre emlékezem”… Természetesen voltak rossz élmények is, de azért többségben a dicséretek vannak. Nagy büszkeséggel tölt el, az 1983-ban kapott Népművészet Ifjú Mestere cím, amelynek megítélésében Martin Györgynek is nagy szerepe volt. Nem kevésbé jó érzés azonban a kétszeres kiváló együttesi, valamint a Madách-díj, de Salgótarján városának Pro Arte – és Pro Urbe-díja is jóleső elismerése munkánknak. Különösen nagy szerepe volt közismerté válásunkban a folkzenekarok országos versenyén elért negyedik helyezésünk is.

– Mennyit próbálnak, gyakorolnak az eredményességért?

– Csoóri Sándor szerint gyakorolni otthon kell. S ez aranyigazság. A próbáknak már úgy kell nekifogni, hogy a szereped ki van dolgozva. Ezért általában műsorokra, koncertekre való felkészülés, vagy egy új zenekari szám összeállítása miatt tartjuk próbáinkat.

– Van-e olyan tájegység, amelynek zenéje közel áll Önökhöz?

– Elsősorban a palóc vidék zenei anyaga, de gyűjtéseink során több erdélyi település muzsikája is belopta a szívünkbe magát. Így különösen kedveljük a szászcsávási és az erdőszombattelki zenét. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy nem csak szakmai, hanem erős baráti kapcsolat is fűz minket az ott élő kitűnő zenészekhez.

– Vannak olyan együttesek, amelyek inkább koncertezéssel foglalkoznak, vannak, amelyek nagyrészt kísérőzenekarként működnek. A Dűvő mindkét lehetőséget maximálisan kihasználja. Mi szükséges ehhez? A család hogy viseli a gyakori távollétet?

– Az együttesek kísérete nagy rutinhoz juttatott minket, tehát ennek volt a legnagyobb szerepe abban, hogy jó táncházi muzsikusokká és kedvelt koncertezőkké váljunk. A már említett rutinnak és az évek összegyűjtött zenei anyagnak köszönhetjük, hogy egyre szaporodnak a felkérések itthon és külföldön egyaránt. Természetesen ezt a család is megérzi, de szerencsére elfogadják a munkánkat, amely egyben a hivatásunk is.

– Említette, hogy külföldről is sok fellépést kapnak. Meg tudná-e számolni, hogy hány országban vendégszerepeltek már?

– Nagy örömünkre lassan könnyebb lesz nyilvántartani azokat az országokat, ahol még nem fordultunk meg. Lehetőségünk volt Izraeltől Svédországig, az Egyesült Államoktól Szibériáig beutazni számtalan országot, és van olyan vidék, ahova évek óta visszatérő vendégek vagyunk. Szeretünk utazni. Különleges kihívás számunkra koncertet adni külföldön, hiszen a magyar népi kultúrát képviselhetjük.

– A sikerek nem csak az együttesi munkában érték el Önöket az elmúlt években, hanem az utódnevelésben is. Tanítványaik közül kikre a legbüszkébbek?

– 1984-től tanítok a jelenleg Váczi Gyula Művészeti Iskola néven működő intézmény népzene tanszakán, amely nagy örömömre az egyik legnépszerűbb tanszak. Időközben elvégeztem a szarvasi főiskolát. Húszéves oktatói munkám során rengeteg növendékkel ismertettem és szerettettem meg a magyar népzenét. Büszke vagyok a Ki mit tud? – győztes Lenkó Péterre, aki ma már önálló zenekarral dolgozik.

– Visszatekintve az elmúlt évekre, milyen kellemes élmény jut eszébe?

– Rengeteg élményben volt részünk. A többszintes koncerttermekben, színházakban, sok száz esetenként sok ezer ember előtt tartott koncertektől a svédországi utcazenélésig. Különösen nagy élmény az 1996-os szekszárdi Duna menti fesztiválon ért. Itt Ismerkedtünk meg Teslik Lindával, aki nem sokkal később meghívott az egyesült államokbeli Seattle-ben rendezett Ti-ti-táborba zenélni, oktatni. Azóta minden év augusztusában másfél-két hónapot az USA-ban töltünk, nem csak az említett táborban muzsikálva, hanem több nagyvárosban is koncertet adva.

Paluch Norbert
Nógrád megyei Hírlap